12.fejezet - Köszi Chrysstal

Köszi Chrysstal

Egy újabb borzalmasan hosszú és teljesen értelmetlen nap „végére” értünk az életemben. Legalább is a sulis felére gondolva. Ahogy épp gondolkodtam azon, hogy bemegyek a szobámba, felrakom a kedvenc lemezem, szét bömböltetem a zeném, majd ez után elmegyek, megsétáltatom Démont, talán ha még Armint ki tudom rángatni a szabadba, Ő is jönni akar, mivel feltételezhetően el akarja nekem újságolni, hogy melyik játékban mennyi, és milyen szintű rekordot döntött, meg mi jelenik meg a héten, meg rák se tudja. 

Ezek reményében nyitottam be a szobámba, és már az első tervem elbukott. 

- Idióta, már megint mi a faszomat keresel a kibaszott szobámban?!- ordítottam le az ágyamban még oké, hogy döglő, de mi a faszomat bagózó Chrysstalt.
- Mondjuk azt a faszodat, ami miatt mondjuk, mert ez az én szobám is te fasz!- kiabált vissza hasonló stílusban, mint ahogy én.
Igen, tényleg. Minden egyes nap úgy jövök haza, hogy mi van, hogy ha nem ez az igazság. Hogy soha meg sem történt ez az egész. Idegesen hátra hajtottam a fejemet. Becsuktam magam mögött az ajtót, majd másik hangnemre váltottam. Leraktam a táskám, majd Chrystalra néztem.- Megmondtam már, hogy ne cigizz a szobában. Besárgulnak a falak. És anya engem fog lecseszni. Mert, ahogy észrevetted, eddig nem vette észre, hogy bagózól. – sóhajtottam, majd leültem az asztalomra, ami a kis hely miatt ki lett tolva teljesen a falhoz. Két ágy van most már a szobámban. Mert neki is kellett egy, amíg nincs kész a másik emeleti szoba.
- Anya nagyon jól teszi, hogy nem veszi észre.- mondta a lány, ahogy vállat vont és tovább szívta a cigit.
- Borzalmas vagy.- mondtam, majd teleszívtam mélyebben a levegőbe és hirtelen kicsit lesokkoltam.- Bazd meg. Te füvezel?
- Közöd?
- Az én szobámban vagy, az én életembe toltad be a segged.- kezdtem megint eléggé felhergelni magam.- Azt ne mondd, hogy még drogos is vagy!- ugrottam fel a székről, és ahogy oda léptem az ágyam széléhez, kikaptam a kezéből a cigit, majd közelebbről is beleszagoltam.- A rohadt életbe most már.- mondtam idegesen és kidobtam az ablakon. Édes illata volt. Feltételezem joint… 
- Castiel!-ugrott fel.- Ez az egy volt belőle és még alig szívtam valamennyit! Elegem van belőled!- kiabált rám, ahogy majdnem nekem is ugrott, csak épp lefogtam a vállainál fogva.
- Aha. Király. Szóval most még én vagyok az idióta, mi? Mikor te szívsz füves cigit a szobámban és te jöttél be egyik napról a másikba, az amúgy is gyötrelmes életembe.
- Hát legalább egy valamiben egyet értünk, hogy az…
- Fogd be.
- Nem téged hagyott az apád Franciában, egyedül.
- Nem voltál egyedül, egy csomószor elmentek hozzád. Ha kettőnk közül valaki szinte szülők nélkül nevelkedett, az én voltam.- mondtam.
- Te még hiszel nekik?!- vágta vissza, ahogy lerántotta magáról a kezeimet majd idegesen mordult egyet.
- Nem hiszek senkinek. A saját bőrömön tapasztaltam, milyen, ha teljesen elfelejtenek.
- Mert velem szerinted nem ez történt…- sóhajtotta a lány, ahogy visszarogyott – természetesen az én – ágyamra.
- Nem. Veled többet foglalkoztak, mint velem, hidd el. –mondtam borzalmas nagy csalódottsággal a hangomban, majd elhagytam a szobát. Kifelé indultam el, a bejárati ajtó irányába, hogy oké akkor én ma nem alszom itthon (megint).
- Castiel! Hát hazaértél?- kérdezte apám.
- Értem, és már itt sem vagyok.- mondtam majd el is indultam a bejárati ajtó felé.
- Hova mész?- sétált oda hozzám apám, a konyhából kidugva a fejét. A másik szülőm lépteit is hallottma, ugyan nem tudom melyik irányból, annyira akkor ez a dolog nem tudott meghatni.- Szóval? Nem kellene megbukni matekból, tanulni kellene fiatal úr.- vágta hozzám elég arrogánsan, utalva arra, hogy nem megyek én sehova. Faszt.
- Nem kellene elfelejteni elmondani, hogy van egy 16 éve egy húgom, Mr. Családapa.- néztem rá ördögi haraggal a szememben, mire válaszolni sem tudott és szerintem még a levegő is megállt benne.
- Hogy beszélsz?- kérdezte idegesen.
- Ahogy megérdemled.- vágtam vissza, majd kiléptem a bejárati ajtón.

Kilépve az ajtón a falnak dőltem és az égre néztem. Lassan sötétedik. Nagy levegőt vettem, majd beletúrtam a hajamba. Rendben lesz Castiel. Nemsokára. Rendben leszel…

Elindultam, Arminhoz terveztem menni. Ugyan nem vagyunk legjobb barátok, vagy ilyesmi, de… sokat lógunk együtt, mióta mondhatni egyedül maradtam. Így hát igen, rendben volt a dolog. 10 perc séta után, fogtam a telefonom, hogy még is azért szóljak neki, hogy bepofátlankodok hozzájuk, kiidegelt állapotban. Felhívtam, de nem vette fel. Hívtam Alexyt is. Először ő sem vette fel, hanem visszahívott pár perccel később.
- Szia Castiel!- köszönt vidáman és kezdte volna mondani, hogy milyen cuki pólót talált magának a butikban, de hamar félbe szakítottam, miszerint szeretnék át  menni hozzájuk, ha nem gond, csak Armin nem veszi fel, így nem tudom, hogy ez jó ötlet-e vagy sem. – Ohh, értem. Az a helyzet, hogy Armin nincs valami jól. Beteg lett… - mesélte a kékfejű. Ugyan nem kérdeztem, de megmondta eneélkül is, hogy vírusos, és a közelébe sem szabad menni mert fertőz meg mit tudom én, és hogy most alszik. Szóval ez egyenlő azzal, hogy betegen gamel a takaró alatt, értem.

Megköszöntem Alexynek az infó adást, de azért Ő volt oly kedved, hgoy a mondatai után rakta, hogy de átmehetek, csak ne nagyon menjek  közelébe de kiürítenek nekem egy szobát, ha ez szükséges. De nem, egy beteg Armin elég nagy kihívás a csaldnak, nem kellek még oda én is mint egy hisztis lelki beteg vörös szar. Szóval time to plan B, csak az a nagy probléma ezzel, hogy az nem létezik. Megállta, az út szélén és elkezdtem gondolkodni, hogy most ugyan merre menjek. Pár hete nem lett volna kérdés, hogy igen, megyek Nathanielhez. Mert akkor még nem nyalogatta más csajnak a gigáját, de ez az én formám, mindenki szeret velem kibaszni meg megcsalni, meg átvágni, meg szerelembe esni velem, khm Lysander. Igen, ő is egy lehetőség lenne, csak hát úgy nem szívesen, hogy múltkor smároltunk ok nélkül (ami nem mellesleg iszonyatosan jó volt), meg olyan… fura. Meg asszem szerelmes belém. De amúgy a franc se tudja és még ő sem. De az a gáz, hogy nincs hova mennem…

Igen, és most jön az, amitől úgy érzem, ki fog rohadni a gerincoszlopom a helyéről. Elindultam Lysanderék lakása irányába. Közben a kezemben fogtam a telefonomat, hogy igen fel fogom hívni. De meg sem tudtam emelni. Nekem nincs ehhez lelki erőm. Talán egyszerűbb ha csak betoppanok. Castiel, Ő még indig ugyan az az ezüst hajú srác mint hetekkel hónapokkal ezelőtt. Várj, várj! Lehet már elfelejtette a csókot, nem? Lysanderről van szó! Simán megtörténhet! Ahh oké, szar vicc.

Amúgy rohadtul elegem van. Ilyen fiatal szar vagyok, és ilyenek történnek az életemben. Össze vissza vagyok szerelmes, mellesleg még langyos is, szerintem hormonzavaraim is vannak, jön egy pár évvel fiatalabb, kinézetre ikertestvérem hirtelen, csak úgy, mert miért ne, itt sétálok a hidegben, a dzsekim nélkül, a húgom, akit egyébként ugye most ismertem meg, és 16 éves, füves cigit szív az én szobámban… Elég volt most már ebből az egészből. Én csak egy nyugodt életet akarok, ahol azon kell idegeskednem, csak és kizárólag, hogy meghúznak-e matekból, vagy ha szépen nézek a tanárra, akkor átenged. De persze az élet nem ilyen egyszerű és szerintem sosem lesz az, így hát el kell viselni a sok szemetet, amit tökre ok nélkül, csak oda sodor hozzád, mint a part szélére a folyó a faleveleket, meg ilyesmit. Senkit sem érdekel, semmire sem jó, még is kisodorja, mert olyan kedve van. Bocs élet, nálam ezt a lépést nyugodtan kihagyhatnád, mert levél kupac közepén ébredtem fel.

Mire a gondolataim véget értek, elérkeztem Lysanderék házához, ahol csengettem és megálltam az ajtó előtt. Neki döntöttem a fejemet és nagyot sóhajtottam. Castiel… minden rendben van. Ez nem kihasználás. Dehogy is. Csak nem beszélsz vele… Cirka egy hete, vagy több. Nem gond. Nincs gond. Előfordul.

Lassanként nyílt az ajtó és az ősz hajú, ráncos, de egyébként nagyon aranyos és nagyon süket néni nyitott ajtót nekem.
- Ahh Castájl! Annyira örülök, hogy látlak! Hogy megnőttél!- fejezte ki örömét a nénike szinte kiabálva, ahogy akaratom ellenére magához ölelt és össze vissza puszilgatott.
- Szép estét. Castiel vagyok igen, de ide tudná hívni Lysandert?- kérdeztem kellően hangosan, egyrészt, hogy hallja, de az mát elég nagy lehetetlenség, hogy értse is, na mindegy, vagy azért, hogy Lys meghallja a hangom.
- Leighet? Persze! Leigh!- kiabált a nénike be a házba.- Jajj, gyere csak be fiacskám meg ne fázz! Így is olyan vézna vagy, még kabát sincs rajtad!
- Lysandert mondtam…- mondtam reményvesztetten és igazából immár halkabban is, mivel rájöttem; teljesen feleslegesen próbálkozom.

Na várjunk csak. VÉZNA? Ki vagyok gyúrva, mint a szar, erre VÉZNA??? Akkora vállaim vannak, mint a föld átmérője, ne tessék már hülyéskedni! Ahh, mindegy én nem veszekszem.

Leigh cica, akit amúgy nem igazán csípek, kitolta a seggét a szobájából, ahogy láttam, a hajával szenvedve valamit. Oké, most vagy Rosa itt van, vagy saját magánk gumizta fel, amit meg kell jegyeznem szörnyen állt neki. Bár ennek a csávónak semmi stílusa, így már nem csodálkozom semmin. Legalább lenne szürkés haja, mint a családjában mindenkinek, de nem, Ő inkább barnával tolja, ami tök szarul néz ki. A ruhai meg… pflejj. Oké viktoriánus divatú, de Ő és Lysander közt mérföldnyi különbségek vannak. Lysander nem néz ki kifejezetten rosszul…

- Ohh Hello, rég láttalak. – üdvözölt egy kézfogás után, majd rám nézett.- Nem nézel ki valami jól, gáz van?
- Kössz ez kedves. –forgattam szemet. Oké, vézna is vagyok, meg szarul is nézek ki, bassza meg a családotok, oké? Nem akartam a dolognak nagy Nicki Minaj feneket keríteni így inkább csak túladtam a „bókon”.- Bocs, nem téged akartalak zavarni, mint gondolod, csak tudod őőő…
- Igen, süket. Gondolom Lysandert keresed.- mondta a srác, ahogy intett, hogy menjek is utána.
Tettem is amire utalt a kézjelével, miután megindult. A hosszú folyosón indultunk végig. Fogalmam sincs miket rejthet ez a rengeteg ajtó egyébként. Csak vannak és még sosem voltam kb egyikben sem. Bár azt tudom, hogy van vagy 3 fürdőszoba és 3 külön wc, de hogy minek…
- Lysander elég furán viselkedik pár napja. Minden oké vele? Nekem nem mondd semmit. Aggódok, bármennyire is azt hiszitek, hogy nem így van.- tette fel nekem a kérdést a fura csávó, amin eléggé meglepődtem. Soha nem hallottam kettejükről nagyobb kapcsolatot, mint sem annyit, hogy együtt vacsoráztak, vagy ugyan azzal haverkodnak (gondolok itt Rosara). Érdekes volt, minden esetre ez a megnyilvánulás.
- Hát ezt majd a mai nap után talán meg tudom mondani. Egyelőre nem. De szerintem ez neked is leeshetett.- jegyeztem meg.

A srác bólintott, majd intett, hogy menjek be a szobába. –Jó szórakozást.- paskolta meg a vállam, mintha ezzel utalna „valamire” amit aztán végképp nem értettem.
Mivel a mondaton eléggé meglepődtem, így saját magam helyett, Leigh nyitotta ki az ajtót s már tűnt is el, mint füstnyaláb a tornádóban.
Behajoltam kicsit az ajtón és megéreztem a tipikus Lysander illatot, ami egyébként kifejezetten kellemes számba sorolható. Némi lágy hangot is hallottam, mintha egy gitárt pengettek volna, pedig tudom, hogy nincs gitára. Ezen kívül hirtelen mást nem igazán érzékeltem.

- Szia…?- léptem be az ajtón, mint akinek fogalma sincs, hogy hol van Lysander szelleme, mert tényleg így volt. Lysander az íróasztalánál ült és épp irkált valamit, miközben dúdolt néha egy-egy hangot. Ok, és én ezt hallottam gitár pengetésnek? Még jó, hogy gitározol Castiel, te farok.
A srác hirtelen megállt, majd megrázta a fejét és vissza süllyedt a papír lapjai közé.
- Lysander…! Hahó itt vagyok…- sétáltam lassan közelebb a háta irányába. Oké ez kezd elég sablonos horror sztori alapanyag lenni. Most megfordul és nem lesz arca, rám sikít, nekem ugrik, zombi lesz és kiharapja a beleim, vagy mi van.

De nem, szerencsére ez nem egy horror sztori, hanem a gyötrelmes életem, mint már írtam.

Hátra fordult, és mind csak annyi horrorisztikus volt a dologban, hogy fáradtnak tűnt, mert gondolom elég rég óta koncentrálhatott feszülten erre a nagyjából 200 papírlapra, ami körülötte fetrengett az asztalon.
- Castiel?- kérdezte, ahogy felállt a székéből?
- Ja, vagy valami olyasmi. – reagáltam le a meglepődöttségét. Mivel tudtam, hogy nem lesz jó vége, ha csak így állunk egymás előtt, és csak rohadtul zavarba fogja hozni a helyzet, és engem is, így hát fogtam magam, és ahogy pár hete is tettem volna, háttal bedőltem az ágyába és csak felnyögtem.
- Ahh értem, szóval gáz van.-mondta, majd visszaült a székére úgy, hogy a hasánál legyen a hát támlája, és rá támaszkodott, miközben egyszer kétszer meg is törölte a szemeit.
- Az mindig van. De te szoktál aludni néha?- pislogtam rá.- kifejezetten kellemes méretű táskák és karikák vannak a szemed alatt.
- Dolgozom egy számon napok óta és ahh, katasztrófa, de annyira jól indult.- mondta kicsit csalódottan, majd lágyan azért elmosolyodott.- Örülök, hogy újra látlak… No de mesélj mi a baj.

Ez után elmondtam neki mindent, de tényleg mindent, ami csak nyomta a kicsi kis vörös hajú lelkemet. Amibe természetesen Nathaniel és Ő is beletartozott. Nem féltem neki elmondani, hogy mennyire rossz volt az, hogy nem beszéltem vele és nem tudtam mi van vele, és most mennyire rosszul érzem magam, hogy szinte kihasználtam, hogy idejöhessek. Eme mondatom után, megállított.
- Oké, állj le. Azt még megértem, hogy szarul érzed magad amiatt, ami minden történt, de ne legyen nekem itt lelkiismeretfurdalásod azért, mert átjöttél… hozzám.- fejezte ki magát a tökéletes szóval, hiszen a „legjobb barát” szókapcsolat nem tudom mennyire jött volna ki jól, és lehet ez őt jobban zavarta volna, mintsem engem. Sóhajtottam egyet.
- De zavar, mert olyan, mintha kihasználnálak. Eddig rád se bagóztam, most pedig hirtelen itt vagyok, és azt sem tudod, hogy mit kezdj velem, mert csak hisztizek és van egy féltesóm, a szüleim hazugok, a barátom megcsalt, veled pedig nem tudom mi van és ez rohadtul zavar.- mondtam, ahogy elkezdtem a párnát ölelgetni és ütögetni, ami az ágyán volt, miközben a plafont bámulva soroltam mi minden bajom van a világgal.

Erre olyan arcmimikát vágott le, amin meglepődtem; elmosolyodott.
Mi a lófasz.
Csak pislogtam rá, hogy mi baja van, majd felkelt a székéből és mellém feküdt az ágyra, hanyatt ahogy én, de úgy, hogy ne érezzem magam rosszul, olyan közelségben. Azaz, nem volt túl közel, de messze sem.
- Miattam ne aggódj.- mosolygott ahogy velem együtt kezdte a plafont bámulni. Magát ennyivel le is zárta, majd további véleményeket és tanácsokat osztogatott a többi problémámmal kapcsolatban.- …bár azért ez tőle elég gáz, most nem azért. –fejezte be a mondandóját, majd sóhajtott egyet. Mivel beszélt jó pár percig és én csak hallgattam és ittam a szavait, immár rám nézett, hogy mi van velem.- Ennyire unalmas vagyok?

Felé fordultam.
- Miért lennél? Figyeltem rád.
- Ez olyan, mint matekon, hogy csendben alszol, de „Figyeltem Tanár úr!”?- nevette el magát.
Megráztam a fejem. –Nem rád tényleg figyelek… mert érdekelsz. Mármint, amit mondasz, vagy na érted… -kavarodtam bele a saját szavaimba. Istenem, hogy én mindig mindenből rosszul jövök ki…

Elmosolyodott, majd leintett, hogy ne szabadkozzak, értette a dolgot. Úgy érzem, hogy tényleg… miattam, csak miattam, teljesen kontrollálni tudja magát. Pedig… ha egyszer már megcsókolt… az nem volt véletlenül. Azaz, gondolom nem. És… ez nagyon jól esik.
- Amúgy… Lys…- mondtam halkan. Én sem tudom mire készülök, és hogy miért, de … én fontosnak tartom ezt kimondani most.
- Tessék. –válaszolt a srác, ahogy felém fordította a fejét.
- Te… Szóval… Ez az egész, nekem nagyon fontos. És köszönöm, hogy itt vagy. Azaz, hogy itt lehetek, és… nem dobtál ki innen. –suttogtam már a végét, elég elkeseredve.
- Meg tudlak érteni. Teljesen megértettem a dolgot, amit az elmúlt napokban tettél, mert nem tudtad feldolgozni ezt az egészet. Előfordul. Ez nem egy rossz dolog. Mindenkivel van ilyen. Egy nehéz időszak…
- De nem ezt érdemled, mert már megint itt vagy, és rajtad „sírom” ki magamat.- sóhajtottam.
- Cas, hagyd abba a hiszit, mert ez már nem az az igazi Castiel…- mosolyogtam.
- Miért, milyen az igazi Castiel?- kérdeztem vissza, ahogy kitúrtam a hajam a szemeből.
- Hát tudod…- gondolkodott el, ahogy újra a plafont kezdte el nézni.- Olyan… pont olyan, mint te, mivel te vagy az. Téged nem lehet leírni sehogy. Te vagy A Castiel…
- Na igen, ebben egyet tudunk érteni. Ez az egy amiben biztos vagyok.- nevettem fel halkan.
- Miért, van amiben nem vagy biztos?- kérdezte Lys, ahogy újból felém fordult, én pedig felültem, majd kifújtam a tüdőmből a levegőt.
- Abban nem, amit most fogok csinálni.- mondtam és a tarkómnál túrtam fel a hajam. Ez már elég rég óta érik bennem…
- Castiel mire célzol?- ült már fel Ő is.

Muszáj volt. Képtelen voltam, nem bírtam tovább. Amíg be nem jöttem ebbe a szobába, erre gondolni sem mertem. De mióta itt vagyok, minden más lett. az egész szoba hangulata, az én hangulatom, az Ő hangulat, az elmúlt hét hangulata, minden más lett. Egy csomó gondolat forgott a fejemben és mindegyik ide lyukadt ki, hogy én ezt akarom. Most még sem gondoltam túl, hanem ösztönösen cselekedtem. Olyan furcsa és hirtelen pillanatban történt ez, mint először. Felé hajoltam és az ajkainkat érintettem össze, miközben eldöntöttem az ágyon. Valójában éreztem, ahogy megremeg egy kicsit, nem tudtam azért, mert hirtelen eldöntöttem és megijedt, vagy amiatt amit tettem. Lehet mind a kettő közrejátszott ebben. Fölé emelkedtem egy kicsit és ugyan nem engedte kifejezetten, de nem is akadályozott meg abban, hogy szabad utat nyerjek az ajkai közé. Az alkarjaimon támaszkodtam meg, miközben ő csak dermedten feküdt alattam behunyt szemekkel, mint egy kőszikla és csak onnan tudtam, hogy valóban él, hogy szinte ide hallottam a szívverését.
Utat nyitottam az ajkai közt és amint megettem ezt a lépést, mintha kiengedtem volna a szellemet a palackból, felemelte a karjait és a nyakamba akasztotta őket és elkezdett szorosan magához húzni, miközben keringőbe szállt velem, már ami azt a bizonyos szervünket illeti a szánkban, mivel valójában keringőzni, azt egyikünk sem tudhat.

11. fejezet - A feledés átka

A feledés átka

„Képzeld el, hogy sétálsz a suliban. Elmész egy ember mellett; Ő az exed. Szép szőke hajú srác, aki még mindig szomorúan néz rád.
Elmész egy másik mellett. Tökéletesen álló világos szürke, ezüstös haja libben meg, ahogy sétál a folyosón, és megint azon gondolkodik, hogy elfelejtett valamit; Ő a srác, aki megcsókolt.
Elmész egy harmadik mellett. Gamer póló, az arca is gamer, még a haja is tipikus gamer, de valamiért még mindig olyan különleges; Ő a srác, aki immár a legjobb barátod.
Megy a folyosón. Ezen gondolkodik. Hullának néz ki, mert nem alszik rendesen. Éhes, mert nem volt ideje reggelizni. Vörös, félhosszú haja van; Na, ez vagy te.

Igen, egy srác vagy, és alig van pár lánnyal szorosabb kapcsolatod, mint osztály-, vagy évfolyamtárs. A fiúk felé kacsintgatsz, de te sem tudod, hogy mi oka van ennek a dolognak. Nem is igazán érdekel. Téged már csak az érdekel, hogy eljuss a büfébe és kapj abból az isteni tenyér méretű pogácsából (és neked igen nagy tenyered van!) amiből ilyenkor mindig enni szoktál. Szokás szerint 200m-es sor van. De ritka sorok egyike, a suli büféé, olyan tulajdonsággal van felruházva, mint kevés másik; halad.

Gyorsan meg is kapod az élelmedet és valahogy nincs túl sok kedved beülni földrajz órára. A tanárod szenilis, a srác mellett ülsz, aki lesmárolt és azóta sem veszed fel neki a telefont, az osztályban tartózkodik még az exed, csak épp a srác nem, aki egész nap gamel. Nem mintha sok vizet zavarna, hiszen amúgy is, csak azt veszi észre, ha kirúgód alóla a széket, amit nem szívesen teszel meg, szóval nem igazán lenne attól sem jobb, ha ott lenne.

Ja, ez vagy te, egy totál szerencsétlenség. Eltelt vagy egy hónap. A szürke hajú srác próbál veled beszélni; de te nem hagyod. A szőke srác szintén, de te folyamatosan elküldöd. Hiszen ő nem csalt meg téged, csak te azt hiszed. Ja, majd mindjárt el is hiszed neki és a nyakába borulsz. Lehet ezt kéne. De már úgy érzed, hogy neked ez nem menne. Más száján is volt. Kitudja azóta, volt-e több emberén, vagy ugyan azén, többedszer. Jobb, ha nem tudod. Félsz a választól.”

- Hé, srác! – huppant mellém le Armin, mire hirtelen becsapom magam előtt a füzetem és felnézek rá. Elég furcsán pislogott Ő most a szemembe, de engem nem igazán zavart a dolog. Gondoljon, amit szeretne.
- Parancsolj.- ejtettem ki az ajkaim közül ezt az egy szót, oly kecsességgel, s bágyadt gyönyörrel, mintha csak egy gyönyörű kék cinege szart volna le épp valakit.
- Heh, az mi?- kérdezi a füzetre bökve, amit épp az imént csuktam be a szeme előtt. Legyintek, hogy hagyja, csak inkább mondja, mit akar. Ja, Castiel elkezdett beciculni ezért a földrajz füzetébe elkezdett írni az életéről valami izét. Nem mondható naplónak. Csak olyasmi.- Ok, mindegy. Átjössz ma?- kérdezi a feketehajú gyönyörűség a pofikámba, ahogy a saját lábát rezegteti fel le, mintha izgatott lenne.
- Miért jöjjek?- kérdezek vissza. Tudom, tudom, kérdéssel kérdésre nem válaszolunk, de ch, break the rules.
- Mert akarsz velem játszani a D.S.A. 3 –al, ami ma jön ki és baromi izgatott vagyok baszki. Ma jelentették be, hogy egy nappal előbb megjelenítik! Annyira boldog vagyok Castiel!- pattog nekem ott a csávó, én pedig győzöm lefogni, hogy ne ordibáljon, mert elég hülyének fogják nézni.
- K-K, jövök, de nyugi már.- nevetek fel ott, amit ő nem igazán értékelt hisz belevágott vállamba, de nem igazán zavart.

- Ok, ha már ilyen bunkó voltál, akkor elmondhatnál mi volt az a próza, amit oda beseggeltél a füzetedbe.- vágta nekem oda a kis sötéthajú barátom.
- Csak irkáltam. Tudod félő, hogy pszichopata leszek. – nevettem egy kicsit, ahogy hátra dőlve épp zsepit kutattam a zsebeimben. Nincs. A táskámban. Nincs. Ahh.
Ő előlebegtetett az éterből valahogy egy zsepit, megköszöntem, majd elmosolyodtam. Kifújtam a nózikámat elhajolva az arca felől, majd vissza nyújtottam neki a taknyos zsebkendőt.
- Tessék.
Armin akkorákat pislogott, mint két bálna egyszerre, majd röhögve eltolta a kezem.- Gyökér srác.

Meg is értettem, el is raktam, aztán boldogan egy zsepivel gazdagabban ültem immár ott.
- Ahh, vágod, már csak pár óra és játszhatok!- örömködött boldogan.- Annyira jó!!!- mondogatja nekem én pedig a fejem rázva hallgattam, amit mond.
- Javíthatatlan.- sóhajtottam majd a vállának dőltem. Nincs kedve a gerincemnek tartani engem. Tartson akkor már Ő.- Am, el fogysz késni, vágod? – kérdeztem, ahogy a vállát paskoltam meg, mintha felráztam volna a párnát, ezután pedig a becses kobakom visszadöntöttem a még becsesebb vállára.
- Hogymifasz?- jött ki a száján.- Há’ nem matek lesz?
- Nem. Föci. Sokkal rosszabb, úgyhogy menj a sátán barlangjából. Bár… inkább ne, rajtad akarok aludni, Mr. Pillow.- vigyorogtam rá, Ő pedig erre újból egyet belém boxolt mire röhögve kaptam a helyre, ahova az ökle érkezett.
- Ok, húzom magam. De kontrollert hozz. A múltkor BT közben az asztalhoz akartam vágni idegességemben, de a földnek sikerült. Alexy azóta sem volt game-shopban én pedig nem megyek napra. Na csáó.- dab-olt nekem én pedig vissza, majd elücsörögtem tovább a székemen.
Mostanában elég sokat járkálunk egymáshoz. Igazából még a tesóját is bírom, bár kicsit furcsa. De szerintem, Ő fél tőlem, ezért álltalában Armint szokta hagyni, ha ott van velem. Naaa lényegtelen is.

Eltelt az óra, meg a következő meg az azutáni, meg az összes, és hála a jó égnek, végre nap vége van. Azt hittem meghalok… Főleg a tesi. Lépcsőztünk. Medvejárásba fel le. Ha nem törtem el semmim, örülök.

Immmár – hála égnek – kedvenc Arminunk ajtajában topogok. Engedj be, nekem szükségem van egy végig gamelt napra, ahol semmi problémám nincs. Mivel Mr.Pillow uraságnak kettővel kevesebb órája volt, már két órája otthon löttyeszti a becses fenekét. De legalább tesin Ő is megizzadt. Heh. Úgy, ahogy a szöszke is. Nem tudom, hogy volt képes rám esni. Szerintem direkt. Nem mintha zavarna, igazából. Már le is feküdtünk. De valahogy annyira nem hozott lázba. Megcsalt, a szájával. Ennyi erővel máshol is nyalakodhatott volna a csajjal, nemcsak ott ahol. Jól van Castiel hagy abba, már megint gusztustalan vagy.

Mire a gondolatmenetemnek éppen vége szakadt, nyílt is az ajtó, de nem Armin, hanem Alexy nyitott ajtót és kedvesen mosolygott rám. Ő az a srác, akiről mindenki tudja, hogy meleg, és valahogy, ha nem nyilvánítaná ki ötpercenként, akkor is mindenki tudná. El sem tudod képzelni heterónak. Az nem Alexy lenne. Szerintem Ő így „cuki”. Ha lehet ezt mondani rá.
- Ohh, szia Castiel!- mosolygott rám a fiú, mire én intettem neki.- Armin valahova elment, azt hiszem, nasikészlet feltöltésért. Gyere be, mindjárt jön. Bár már itthon kellene lennie pár perce, azt mondta siet. De gyere be nyugodtan!- mondta a kék. Nem értem, egy „Nemsokára jön Armin, gyere be”-t, hogy lehet ilyen hosszan megfogalmazni? Mindegy, Alexyben ez a különleges. Azaz, ez is.

De nem kell azt hinni, nem fáj rá a fogam abszolút. Nekem nem jön be. Dehogy. Semmi féle szerelemre, vagy vonzódásra nem vagyok hajlandó senkivel. Azt már nem mondom, hogy semmivel sem! Hiszen például az ágyam és én, elég tüzes és szenvedélyes viszont ápolunk egymással. Na de ez most mindeeegy~.

Elbeszélgettem egy kicsit Alexyvel, bár inkább csak hallgattam, ahogy csacsog, meg ittam az almalevem, amivel megkínált.

Majd nyílt az ajtó és Armin libbent be rajta. Meglepetten nézett rám, hogy miért vagyok itt.
- Sziasztok.- köszönt, ahogy lerakta az ebédlőasztalra a zacskót, ami gondolom tele volt egészségtelennél egészségtelenebb kajával. – Hát te?
- Jöttem játszani, ahogy kérted.- pislogtam rá meglepetten. Azért Ő nem egy Lysander, hogy midnent elfelejtsen.
- Nem 5-re hívtalak?
- Nem mondtál időt, jöttem suli után.
- Ohh, akkor elfelejtettem.- gondolkodott el. Ohh istenem, csak ne legyél Lysander, elegem van, Mr. Pillow.
- Menjek haza?- kérdeztem. Bár elég furcsán ért a dolog. Fél 4 van. Nem tudom, mit akarhat még másfél óráig, de hát tolja neki, majd visszajövök. Már álltam is fel, hogy akkor itt hagyom őket, majd visszajövök. Biztos van valami fontos, amiről nekem nem kell tudni. Én megértem.
- Jaj, nem, maradj csak. Csak a szobám állati rendetlen és rendet akartam rakni. Meg boltban voltam. De haza ne menj, ha már itt vagy.- mondta a srác, majd nyúlt volna a szatyrok felé, hogy most kipakolja őket. Rájött, hogy nincs mifelé nyúljon. Alexy mint tökéletes anyuka, már ki is pakolt és el is rakott mindent, rohadt gyorsan. Arminnal összenéztünk, de engem már annyira meg se lepett a dolog. Szerintem ez vicces.

Fel is nevettem, Alexy pislogott, az ikre pedig csak vigyorgott, mint a tejbetök, majd megköszönte a kékségnek, hogy elpakolt helyette.
- Na, akkor toljuk. Hoztál kontrollert?
- Hogy mi?
- Kontrollert. Mondtam, Bloody Trapland közben…
- OHH ISTENEM MEKKORA HÜLYE VAGYOK.- sóhajtottam. Ez azért is volt elég nagy baj, mivel azért annyira nem laktunk közel egymáshoz, hogy csak így átlibbenjek hozzá, majd vissza haza, majd megint vissza hozzá.

Sóhajtottam egy keserűt.
- Most akkor húzhatok haza.- ropogtattam ki a nyakamat. Hát igen, azt hiszem, ez egy ilyen nap, hogy mindenki elfelejt mindent. Töri dogát sem írtunk. Pedig arra még tanultam is, baszki.

Hát nagy nehezen felrángattam a seggem egy helyijáratra. Nem volt kedvem sétálni, így fizettem inkább 0,3K-t, hogy az otthonom közelébe toljon engem a busz. Hah, megőrülök. Annyira hülye vagyok.

Röpke 20 perc alatt haza is értem. Nyúltam a farzsebembe, hogy vegyem elő a kulcsom. Elő is vettem, zárba be, elforgat. Nem fordul el. Csak pislogtam, mint borjú az új kapura. Megpróbáltam még egyszer. Semmi. Micsoda?

Megnéztem, a kulcs az jó. Akkor mi a fasz van?
Kinyitottam az ajtót. Ja, hogy nincs bezárva. De én emlékszem, hogy bezártam reggel. Hol van Démon? Nem látom az udvaron.
Hátra léptem egyet, kettőt az ajtóból, majd láttam, hogy be van csukva a kenelbe. Mi? Még is miért? Én nem csuktam be, az hot ziher. Egyre inkább furcsább lett a tekintetem és jobban összevontam a szemöldököm. Betörtek volna? Kétlem. Démon nem hagyja magát bárkinek becsukni. A szüleim meg én tudom csak. Meg... talán egyszer engedte Nathanielnek, de, csak mert ott voltam. Nem értem. Mi a fene történt itt?

Egyből kiengedtem a kutyát, aki ahogy láttam, hasonlóan furcsa pillantásokat vetett rám, mint én, az egész helyzetre. Oké… nem értem.
Kicsit meg van zavarodva a kutya. Feszült. Mintha nem értené, mi van körülötte. Megsimogattam a fejét, majd engedtem, hogy menjen az udvarban, amerre akar.

Újra az ajtóhoz léptem, majd betértem rajta. Hangokat hallottam az emeletről.
- Cassy, szívem, hát hazajöttél?- hallottam az emeltről anyám hangját, majd egyből hallottam, ahogy szalad is le a lépcsőn. Eközben én a konyha irányába fordultam és lebasztam a kulcsom az asztalra, a szék mellé, ahol a táskám…-nak kellett volna lennie. De helyette felfedeztem valami lábakat. Rájöttem, hogy a lábak egy nőhöz tartoznak. Hirtelen felkaptam a fejem, a lábak gazdájára. Egy fiatal, nagyjából velem egykorú lány ült AZ ÉN SZÉKEMEN az ebédlő asztalnál. Fekete rövid szoknyában, illetve piros ujjatlanban, fekete kardigánnal az ujjatlan felett. Szép derékig érő vörös haja volt, amit ugyan nem teljesen láttam a szék támlája miatt, de ennyit felfogtam belőle. Valami nagyon furcsa volt a lánnyal kapcsolatban, amit nem értettem. Mielőtt bármelyikünk megszólalhatott volna, anyám már oda is szaladt hozzánk.
- Heh… Szia fiam.- mondta kicsit zavarban.- Örültem volna, ha később találkoztok, de… ez így alakult.
- Megint nem szóltál, hogy hazajöttök. És mellesleg ki ez?- intettem elég flegmán az előttem ülő csajra, aki mintha meg is lepődött volna erre.
- Hát… tudod… van pár dolog, amit elfelejtettünk mondani neked…

10. fejezet - Cascolo gyötrelmes élete

Cascolo gyötrelmes élete

Ez az egész elhúzódott…talán egy percig is, amíg élveztem, ahogy az ajkaimba bújva adja át magát nekem, legalább is egy részét. Ezt a részét még sosem ismertem. Fura is lenne, ha ismertem volna, kétlem, hogy most csókolt volna meg először. De ez lényegtelen is, azt hiszem.

Miután elváltunk egymástól, én mintha egy forró vízzel teli kádba belemerültem volna. Baromi jó érzés, még is, mintha fulladoznék. Az ajkamba haraptam és… bámultam rá. Mivel meglepő módon, nem csókol harapdálás nélkül és én nekem pedig a vérkeringésem nagyjából ötszörösére felgyorsult, így igen csak vöröslött a szám. Szerintem ezt a képet meglátva, eléggé meglepődhetett.

- Basszus. – jött ki a száján, hiszen gondolom azt hitte, hogy fáj vagy… ilyesmi. Leintettem, mielőtt még tovább folytatja és elkezed sajnálkozni.

Újabb egy perc néma csend, amiből mint egy felhőkkel teli égből a napsugár bújt elő, úgy bújt elő az arcán, a kis pimasz mosolygás, amit még talán nem is láttam az arcán.

- Nem pofoztál fel.

Erre önkénytelenül is egy halk kuncogás zajlott le bennem. Micsoda? Azt várta, hogy felpofozom? Oké… Belegondolva, ez valóban reális. Hiszen, a legjobb barátom… Megcsókolt. Mi a franc?

Talán csak most tudatosult igazán benne, a baromi nagy kérdőjel. Miért csókolt meg? Talán tetszem neki? És még is mióta? Nathaniellel egy fél éve együtt vagyunk, nagyjából. Ő egész eddig, mit gondolt? Talán, nem is tetszem neki. Csak hiányzik neki a törődés. Nem lehetséges? Hiszen, nincs igazán senkije csak én. Lehet, csak baráti volt. Amolyan, szoros baráti. Létezik egyáltalán ilyen?

Egyre több a kétség és egyre több a kétség, válasz nélkül. Egyre gyorsabban pörgött az agyam, mint mikor egy vonat beindul. Lassú, majd gyors pöfékelés. Komolyan, azt vártam, mikor kezd el tütüüü-zni a fejem.

- Hé, hagyd abba, látom, hogy ki vagy idegileg. Fejezd be, árt a szépségednek.- vigyorgott Lys, erre már azért felfújtam magam.

- Azért mert lesmároltál, ne akarj rajtam uralkodni, jó?

- Micsoda?- nézett nagy szemekkel. Elfordultam és sóhajtottam.

- Mindegy. Nathanielt csak így kinthagytad, se szó, se beszéd?- kérdeztem egy semleges hangnemet felvéve.

- Hazaküldtem, miután feljöttél és nem tudom meddig meg sem mozdultál.- sóhajtotta.

Bólintottam, majd halványan lehajtottam a fejemet. Mi a fene történik velem? Tényleg nem értem. Az életem, egyik pillanatról a másikra megváltozik és más lesz. Mintha csak… Valaki játszana velem. Olyan ez az egész, mintha valami báb lennék. Mintha valaki irányítana. Lehet megkattantam és önmagam ellensége vagyok. Minap láttam egy ilyesmi horrorfilmet. Azt hiszem Fekete hattyú volt a címe. Abban versenyzett a csaj saját maga ellen. Táncolt. Egyébként egy nagyon jó film… Még is, most úgy érzem, hogy velem is valami hasonló történik. 

Heh, csak nehogy arra keljek fel, hogy hasba szúrom magam, a színpad közepén.

- Castiel, nagyon furcsa vagy.- mondta Lysander, ahogy kicsit az aurámba hajolt, hogy még véletlenül se tudjam folytatni a gondolatsort. Sötét tekintettel néztem felé. Ember, a legjobb barátom vagy, most smároltál le, szerinted mit érezzek?

Egyre furábban érzem magam, mikor erre rádöbbenek. Borzasztó!

Épp folytatni akartam a mondatom azzal, hogy szörnyű, katasztrófa, hihetetlen, elviselhetetlen, megérthetetlen, de erre a keze az arcomra simult, és kicsit megcirógatta azt.

- Ilyenkor is aranyos vagy.- mosolygott rám, majd miután látta rajtam, hogy mindjárt meghalok, elvörösödök, leütném a gecibe, így inkább eleresztett, majd mosolyogva felállt.- Nem zavarlak.- érezte úgy, hogy el kell hagynia a mondat a száját. – Haza megyek. Hívj, ha valami van.- mosolygott rám édesen, majd még egyszer oda hajolt hozzám, nem rédekelve, hogy hagyom, vagy sem, szájon csókolt, kicsit elidőzve, majd összetúrta a tincseimet, ezután elhagyva a szobát. Totál meghaltam. Lélekben, észben és lassan azt hiszem, már testben is. Nem vagyok normális. Mi a fene történik velem…?

_________________________________________________________________

Kimentem a parkba gitározni, szokásomhoz híven. Nem tudom, miért szeretem, de szeretem, ne szólj be. Ez van. Nem azért a parkban, hogy Jajj, figyeljenek rám az emberek. Nem. Hanem azért, mert ott… gyönyörű a környék. És ha gitározok, az megnyugtat. Mellesleg ilyenkor Démon is eljön velem és vagy mókusokat kerget, vagy lefekszik és hallgatja, amint játszom. Jelenleg ez történt. A lábfejemre hajtotta a kutya a fajét, ahogy gitároztam a szökőkút melletti padon ülve. Megint majdnem elkezdtem agyalni. Nem, nem szabad.

Este volt már. Sötét… olyan… 8 körül lehet. De ilyenkor már sötét volt. Nem baj, szeretem. Ilyenkor a legjobb. Sötét van… És nyugalom. Normál esetben félnék. De így… most igazából nincs rossz érzésem az egésszel kapcsolatban. Elég… Badass vagyok én ahhoz, hogy leüssek pár embert, ha egyáltalán rám mernek támadni…

A gondolatmenetemet Démon szakította meg kissé, ahogy felugrik és elszaladt a lábamról. Nem igazán hatott meg a dolog, így gitározgattam tovább. Majd hallottam egy elég félő nyöszörgést és egy „J-jó kutya…!” Hozzászólást valamiféle ismerős hangtól. Démon elkezdett ugatni, elég vérmesen.

Ezt azért nem akartam szó és tett nélkül hagyni. Ha Démon így ugat, akkor baj van…- vagy szalonna…

A „veszekedés” irányába mentem, a gitáromat a padon hagyva.

Nem volt nekem az elég, ami mostanában történt, még a kutyám is majd kiszakad a tüdejéből úgy ugatott. Idegesen szaladtam a hangja irányába, mikor megpillantottam egy ismerős arcot, akit a kutyám kívánt épp megzabálni vacsorára.

Armin volt, az, aki reszketve hátrált és próbálta megnyugtatni a kutyát. Hát nem igen sikerült.

- Démon, elég legyen! – szóltam az ugató kutyámra, akit mit sem érdekelte a hangom, mintha nem is hallotta volna meg.- DÉMON!- mondtam immár idegesen. Erre összehúzta magát és nyüszítve elterült a fűben, mint akit lelőttem, a saját hangommal. Hát bazdmeg. De még most is úgy néz Arminra, mint aki vétséget követett el.

- Ember, mit csináltál, amitől így kiakadt?- kérdeztem sóhajtva. Armin sápadtan, az életben maradásért küzdve, kapkodott levegőért és összerogyott a fűben ijedtében. Oda léptem hozzá.- Oké, nincs ekkora dráma, kelj fel. Kell egy kis víz?

- Soha többet nem mozdulok ki sötétben a FNaF után a szobámból. Meg amúgy sem. Jézusom… Atyaúristen…- beszélt össze vissza.

Én csak sóhajtottam. Felhúztam a földről, miután megnyugodott nagyjából, illetve adtam neki inni. A kutyám pedig még mindig méregette.

- Szalonnás szendvics van nálad?- kérdeztem. Erre Armin nagyot nézett.

- Te meg, honnan…?

- Egyszerű, vagy kutyákat gyilkolsz jókedvedben, vagy szalonna van nálad. Ez a két opció van, ha Démon így meg akar őrülni. Ha adhatok egy tippet, add neki, nálam is van kaja, odaadom az enyém neked, de amíg nem kapja meg, így fog rád nézni.- mondtam kuncogva.

Azonnal vette is ki a táskájából.

- Tessék.- nyújtotta nekem a szendvicset, mire Démon elkezdte csóválni a farkát.

- Add neki te.- mosolyogtam. Ha Ő adja, jobban meg fog vele békélni.

Armin nagyot nyelt, majd felállt és oda nyújtotta a kutyának. Az hálásan és óvatosan elvette Armintól, én pedig elmosolyodtam a szituáción.

Armin leült mellém ezután, immár a szökőkút melletti padra. Levettem, a gitáromat, hogy elférjen. Így az, az ölemben kapott helyet.

- Mit keresel te itt?- kérdezte tőlem Armin, mire én egy vállvonással reagáltam.

- Ezt én akartam tőled kérdezni, nem ér.

- Én kutyakajának jöttem.

- Poénos.- mondtam, ahogy megpengettem a hangszert.

- Amúgy boltban voltam, igazi gamer létén, ilyenkor, igen.- mosolyodott el.- Kell a nasi.

- Ja.- válaszoltam. Bár nekem is lenne kivel zabálnom.

- Fura, mi nem is igazán beszéltünk még eddig…

- De, igen.- nevettem.

- Nem is.

- De.

- Hát de nem.

- Üdv, Armin_Dawarrior. –vigyorogtam rá.

- Mi a szar?

- Nem szar, Cascollo.- röhögtem, ahogy a hajamat túrtam fel.- Remélem, rémlik.

- Baszki. – röhögött fel, mire szépen lassan leesett neki, hogy egy játékból ismerjük egymást már egy ideje. Én tudtam, hogy Ő az Ő, de ezek szerint Ő nem tudta, hogy Én, én vagyok. Ez azért elég fura helyzet.

- Szóval, miért is ülsz itt kint egyedül, a gitárod és a kutyád társaságában?-kérdezte.

- Látod, pontosan, nem is vagyok egyedül.- válaszoltam neki, ahogy halvány vigyor tört a képemre.

- Te is tudod, hogy gondoltam.

- Mennyit tudsz?- kérdeztem igencsak félve a választól.

- Mivel kapcsolatban?- jött kérdésre a kérdés.

- A mostani életemmel.

- Hát, amennyit akarod, hogy tudjak róla.

- Armin.

- Hát… Tudom, hogy jártál Nathaniellel.

10. Fejezet infó

Sziasztok!
Sajnálatos módon, elmarad a 10. Fejezet ezen a héten. Hiszen idő hiányában nem tudtam megírni. Pár bekezdés már kész van, de nem annyi, hogy azt publikálni tudjam. Így ne haragudjatok, de ez most csúszik egy kicsit.
Addig is, legyetek jók, és várjátok az újabb fejezetet!
Köszönöm a türelmet!

9. fejezet - Nem tehetsz ellent a vágyaidnak

Nem tehetsz ellent a vágyaidnak

-Hé… - pislogtam. Az elmém el akarta magától tolni, de a testem és a lelkem nem. Mert képtelen voltam rá. Ez olyan, mintha… életed szerelmét az összetört szívével le akarnád lökni a lépcsőről, hogy fúj, takarodj. Hát, ja, pont ezt tettem volna, ha most nem hagyom, hogy ölelgessen.

- Kérlek, kérlek hallgass meg!- szűrtem ki a mondatot, amit a mellkasomba burkolózva a pulcsim rángatva meg össze vissza tele bőgve a pólóm nyökögött a szöszi.

- Ne sírj már basszus. –sóhajtottam és beoldalaztam így a házba, hogy ne legyen ebből gond Lysandernek. Nem akarom, hogy pletykáljanak, hogy mi történik, náluk meg én ki vagyok, meg a szöszi kicsoda.

Lényegtelen is.

- Én csak… én csak, én nem, hanem, de én, akkor, mégse és én, nem!- beszélt össze vissza érthetetlenül és én nem tudom Lysander mi a jó faszomat csinált eddig, de még mindig azzal küzdött, hogy felvegyen egy pólót. Elfelejtette, hogy kell, vagy mi a szar?

- Hé, jobb lenne, ha lenyugodnál, mély levegő, így nem értek semmit.- ültettem le szigorúan és Lysander egy zsepit nyújtott Nathaniel felé. 

Ő ezt elfogadta, majd pár másodpercig látszott a fején az „EZMEGMIAFASZÉRTVANFÉLMESZTELENÜL” arckifejezés. Rám nézett, hogy épp lebasszon, hogy még csak nem is szakítottunk, éppen csak összevesztünk, de már megcsalom, egyre több könny gyűlt a szemébe és kezdett volna egy ordibálás hisztirohamot, de mi Lysanderrel együtt vágtuk rá.

- Nem feküdtünk le!!! – nyomatékosítottuk ellenkezést nem tűrve, egyszerre, mire Nathaniel arcán meglepődöttség látszott és csak pislogott, mint hal a szatyorban.

- O…ké…- suttogta meglepve a szemét törölgetve és halkan kifújta az orrát. Nem igazán lehetett érteni, mi játszódott le a fejében, hiszen egymást követően olyan mimikákat vágott nekem oda, hogy azt hittem, összeszarom magamat.

-Na, most már igazán elmondhatnád mi történt, mert eléggé idegesít a tudat, hogy a szemem előtt játszódik le, ahogy lesmárolod a P–ribancot. – fújtattam. Valamiért, még mindig haragszom rá, de ami zavar, hogy nem úgy viselkedek vele. Ennyire könnyen manipulálható lennék, ha szeretek valakit? Ha 1945 lenne, és Hitler bácsiba lennék szerelmes, akkor még Ő neki is elhinném, hogy Ő ártatlan árvaházi kisgyerekek miatt bombázza épp Japánt?

Istenem, annyira hülye vagyok, hogy az hihetetlen, de mindegy is. Azt hiszem mindig is ilyen idióta és manipulálható szar maradok. Ami valójában eléggé szomorú.

Ha majd egyszer jól, análisan átbasznak, akkor lesz nagy - nagy probléma. És ez lehet, hogy pont most történik meg.

Nathaniel elkezdte regélni, hogy mi történt. Nem Ő csókolta meg Priyat, hanem Priya mászott rá. Legalább is ezt mondta. Nem tudtam, hogy higgyek neki, vagy sem. Ott álltam és próbáltam befogadni az információt.

- De én nem ezt láttam.- mondtam egy kis idő múlva.

- Messze voltál, azt is csodálom, hogy láttál bármit.- sóhajtotta halkan. Úgy tűnt, mint aki tényleg nem hazudik.

- Nathaniel, ne akarj hülyének nézni.- sóhajtottam az ajkamba harapva lágyan. Erre Ő csak pislogott és eléggé megremegett.- T...tessék?

- Órán is láttam, hogy, hogy nézel rá. Baromira széplány és tetszik neked. Igazam van?- sóhajtottam és a falnak dőltem, majd a padlót kezdtem el bámulni.

- H… hát tényleg szép, de basszus, azt te is látod, nem tehetek róla, nem tudok megvakulni, önkényesen. De nem akarok tőle semmit, Ő csak egy lány, akiben nincs semmi extra. Basszus, Castiel, nekem itt vagy Te. Nekem nem kell más. Szeretlek.

Sóhajtottam egyet és hátrahajtottam a fejem, ahogy ott a falnak döntöttem a hátam. Nem tudom neki ezt mondani. Elegem van. Most Mit csináljak? Ez olyan mintha haldokolnék. Szeretem, de képtelen vagyok neki hinni. Ha ez tényleg így történt, miért nem mondta meg azonnal? Amikor mondtam neki, hogy nem akarom látni sem, soha többé? Lehet az egészet csak kitalálta. 

- Miért csókolt meg? Nem is ismer. - néztem rá és próbáltam a szemeiből kiolvasni valamit, ami bebizonyítja, hogy hazudik. De nem. Nem látok semmit. 

- Ezt én sem tudom. - mondta és lehajtotta a fejét.- Biztos… szimpatikus vagyok neki. Vagy… ilyesmi.

- Szimpatikus vagy neki, úgy, hogy nem is ismer?!- kérdeztem idegesen és az arcába fújtattam.-  Ne nézz teljesen hülyének.- mondtam, ahogy megfordultam és így Lysanderrel találtam magamat szembe.

-  Castiel, te nem is akarsz hinni neki. –nézett rám, elmélyedve a tekintetemben.

- Szeretnék. Csak nem tudok. Ez más.- mondtam, majd elmentem mellette.

Felmentem a szobájába, ahol a cuccaim voltak és ledőltem az ágyára. Borzalmasan érzem magam. Mi a fene történik az életemmel megint? Megint ugyan az van, mint ami mindig. Fel akarom adni.  Képtelen vagyok erre. Nekem ez nem megy. Nem vagyok magamnál. Mintha csak drogoztam volna. Mintha nem is ez lenne az életem. Ez csak egy hülye színjáték. Miért akar mindenki engem szívatni? Mindenki erre hajt. Hogy engem tönkre tegyen, ugye? Én biztos vagyok benne. Én szeretem őt. De egy nap alatt, mintha ez az egész megváltozott volna. Borzalmasan belé szerettem, most még is olyan, mintha teljesen más lenne a helyzet. Olyan, mintha… képzeld magad a szakadék szélén. Semmibe nem telik neki, hogy megtámassza a hátad, nem kerül tőle veszélybe. Ő még is hagy, hogy lezuhanj. Olyan, mintha a vesztembe akarna taszítani, talán tudat alatt, talán anélkül. 

Ahogy ott feküdtem természetesen, megint eleredtek a könnyeim. Miért sírok mostanában ennyit? Olyan vagyok, mint egy kislány, még mindig. Nagyot sóhajtottam. Castiel hagyd abba.

- Castiel hagyd abba.- hallottam magam mellől. Elfordítottam a fejem oldalra. Lysander ült az ágy szélén. Nem is értem, hogy került ide? Annyira kész vagyok, hogy észre se vettem, hogy nyílik az ajtó? Megesik.

- Képtelen vagyok rá. –mondta, ahogy újra behunytam a szemem, hogy ne lássa, hogy sírok. Nem Castiel, mert az, hogy folyik az arcodon a könnyed, nem elég bizonyíték erre, hülye gyerek.

- Mindenre képes vagy. –mondta, a hangján hallhatóan elmosolyodva egy kicsit. Kis tétovázás után odanyúlt az arcomhoz és letörölte a könnyeim az arcomról.

- Ezt ugyan honnan veszed. Csak egy elveszett kölyök vagyok az élet erdejében.- néztem rá újból. Megrázta a fejét, ahogy óvatosan mosolygott rám. 

- Ez nem így van, te is tudod. Egy jó ember vagy, Castiel. Csak nem hiszed el magadról.  De én tudom. Ha szereted Őt, akkor nem ezt csinálnád. Már rég lent lennél, vele a karjaidban. Valami nincs rendben, vagy itt – bökött a fejemre, azaz a nem létező agyamra.- vagy itt.- bökött immár a mellkasomra, a szívem környékére.

-  Lysander, valami nem jó. Valamiért nem megy ez nekem. – mondtam, ahogy felültem a fejem fogva.- Valamiért képtelen vagyok úgy nézni rá, ahogy eddi-

- Eljátszódta a bizalmad.- vágott a mondatomba, ahogy ott ült mellettem szorosan az ágyon.

- De… én… -sóhajtottam. – Nem akarok rá haragudni, még is haragszom rá.

- Tudom. De nem tehetsz ellent a vágyaidnak.

- Nem tudom mik a vágyaim, Lysander.- néztem fel rá, az ekkor valami furcsától csillogó szemeibe.

- Én tudom, hogy az enyémek mik.- mondta, ahogy halványan mosolygott rám tovább.

Szinte rákérdeztem volna, hogy mire gondol, majd megértettem a csillogást a szemeiben.

És ekkor éreztem valahogy azt, hogy ez nincs itt rendben. A szívem akkorát dobbant, mintha egy ütve fúrót nyomtak volna a mellkasomba. Lassan közeledett felém az arca, én pedig nem tettem, és nem is akartam tenni az egész ellen semmit.

Igen. Megcsókolt.

8. fejezet - Férfi könnyek

Férfi könnyek

- Oké akkor megkérdezem még egyszer. Mi a franc történik? - kérdeztem idegesen. Válasz: semmi. 

Pár másodperc kellett egyáltalán bárkinek a reakciójához; hogy Nathaniel elsírta magát. A kezébe temette az arcát, és csak megállás nélkül sírt. Én pedig idegesen néztem rájuk, majd eleresztettem Priya karját és ellöktem magamtól. Nathanielre rá sem néztem. Mintha a szívem épp ketté tépték volna. Tudnám, miért csinálja velem ezt mindig, mindenki. És tudnám, miért bőg most úgy, mint egy lány. De nem érdekel. Soha többé nem akarom látni. Egyikőjüket sem. Mindenkinek egy esélye van. Ha azt eljátssza, akkor... Vége van. 

- Ennek itt vége. Remélem tudod. - néztem rá, nem hagyva, hogy bármit is meg tudjon magyarázni. 

Ebben a pillanatban, azt, hogy behúzzak annak a ribancnak két dolog akadályozott meg. A csengő hangja, amitől megijedtem, mert olyan hirtelen jött (igen, gyökér vagyok, mondták már, tudom), a másik pedig Lysander karja volt, amint az enyémre tapadt. 

-Castiel. Ne. - mondta nyugodt hanggal, mire én megfordultam és idegesen nézetem rá, vérben forgó szemekkel. Ő lágy tekintetével nézett rám az egyébként még mindig igen csak szép felemás szemeivel. 

Sóhajtottam. Megadom magamat. Lysander megfogta a csuklóm és az osztály helyett az iskola kijárata felé kezdett el húzni. Mentem utána, de mintha minden lépéssel jobban azt éreztem volna, hogy a lelkem darabjait tördelem jobban szét. Csomószor csinálták már ezt velem. De... Most először fáj ennyire.

Próbáltam nem kiakadni. Próbáltam magam teljesen elidegeníteni az emberektől. Heh. Utálom őket. Az emberi faj gusztustalan. Még az is, akiről nem is gondolnád, hogy az. De, az. Minden ember egy szemeteszsákkal ér fel. Senki sem ér többet. A világ… egy nagy szar.

Mikor már azt hiszed, hogy van valaki, aki szeret. Akit szerethetsz. Hátba vág egy elég nagy suhintással. A folyosón fog lesmárolni egy barna hajú csajt. Gyönyörű tényleg.

Ahogy ott mentem egész nap Lysander mellett, mint egy kivert kutya, borzalmasan éreztem magamat. Mintha egy iskolában járkáló halott lettem volna. Mintha nem lenne lelkem. Lysander egyszer sem kérdezte meg, hogy, jól vagyok-e. Túl egyértelmű volt, azt hiszem, hogy nem. Én nem akarom ezt. Mindig ettől féltem. Megszeretek valakit. És ez fog történni. Deborah is ezt csinálta velem. Mint mindenki más.

- Castiel, fal. – mondta Lysander, ahogy elhúzott onnan nagy gondolkodásban, hogy ne baszódjak neki. Bár kétlem, hogy nem esett volna jól.

A falnak döntöttem a hátam, és lecsúsztam a fal tövébe. Bámultam magam elé. Mint egy... Igazi… lelki halott.

- Castiel, kérlek. – nézett rám, én, pedig ahogy felnéztem rá, szinte már folytak a könnyek a szememből. Nem akartam. Észre sem vettem, csak mikor már bámultam rá. Ő se szólt többet, inkább lehajolt hozzám és megölelt. Nem szokása. Mert nekem sem szokásom ölelkezni valakivel, aki nem a párom. Bőgni meg aztán végképp nem. De nekem sosem lesz olyan több. Nem is értem… mire várok. Sosem lesz olyan, hogy ne érezzem magamat egy senkinek. Mindig mindenki ezt érezteti velem.

- Nem. – mondta mintha csak hallotta volna a gondolataimat és egyre szorosabban szorított magához, ahogy ott térdelt előttem. Senki sem volt a folyosón, azt sem tudom, miért vagyunk itt. Suli vége lenne? Észre sem vettem, hogy eltelt a nap. Nem is érdekel. Baromira leszarom igazából. Ahogy minden mást is. Senki sem érdekel. Egyedül akarok lenni.

- De. –mondtam és az ajkamba haraptam.- Megmondtam én ezt nem bírom ki még egyszer… - mondtam a szokásos karcos hangomon. Csak nem fület, hanem lelket karcoló kiadásban. Én ezt…

- Nem, vagy különben minden létező éles tárgyat elviszek a közeledből és egy gumi szobába zárlak.- mondta rám nézve szigorúan.

- Lysander…

- Castiel, nem. Ma átjössz hozzám, oké? Gyere. Menjünk. És hagyd abba. Ha képes volt ezt megcsinálni, meg sem érdemel, oké?

- De… Én szeretem… - suttogtam halkan.

- Castiel ez nem te vagy. Te senki elé nem csúszol így térden. Tudom, mi jár a fejedben, hogy megbocsátasz neki és akkor minden rendben lesz. Semmi sem lesz rendben. Castiel. Kelj fel. Ez nem ér ennyit. Tudom, hogy szereted. Látom és eddig is láttam. De semmi baj. Nem érdemli meg ezt az egészet.- mondta, ahogy az ölelésből eleresztett és a csuklómat megfogva invitált maga mögé és további ellenkezést nem tűrve, indult is el.

Mentem utána, még is szörnyen éreztem magam, mintha pillanatról, pillanatra jobban össze tudnék esni. De nem. Castiel fejezd be. Egy 5 éves óvodás kislánynak érzem magamat, akinek az anyja nem vette meg a legújabb barbie-t, amit épp kinézett magának és most bőg, az anyja pedig rángatja ki az üzletből. Nagyjából ez is történt, csak épp Lysander volt az anya szerepben, ő pedig nem éppen néz ki nőneműnek, mert laza értelemben egy izomkolosszus. Oké, tőlem nem izmosabb, ez csak természetes, de hát, na. Igen, én még ilyenkor is képes vagyok az egómon csiszolni.

Végül Lysander haza hurcibált magához. Nem tudtam, Nathaniel „haza”-e ment hozzám, vagy a szüleihez. Nem tudom írt-e, hiszen Lysander parancsára kikapcsoltam a telefonomat. Épp azon morfondírozott milyen ételt tudna belém tömni, miközben én azon gondolkodtam, hogy hajthatok végre öngyilkosságot a háta mögött, hangtalanul, tőle egy méterre kb 4 másodperc alatt. De ahh, semmi ötlet.

- Oké, azt hiszem marad… a milánói.- mondta, mintha ez akkora nagy probléma lett volna. Tudja, hogy az egyik kedvenc kajám. Oké, helyesbítek. Valamikor tudta, hogy ez a kedvenc kajám. Mivel olyan a memóriája, mint egy aranyhalnak, Ő azt hiszem, semmit sem tud biztosan.

- Ne nézz így. Tudom, hogy örülsz.- mondta, én pedig levágtam magam egy székre, a támlával a hasamnál és a támlára hajtottam a fejem. Nem bírom én ezt idegekkel.

- Ja, annak is, hogy az egyetlen ember, akit értelmesnek tartok, egy csajjal smárolt a folyosón, akit ma látott először.

- Kössz, ezt bóknak veszem. –intett le.- És igen, nagyon szívesen, hogy főzök neked.- mondta, ahogy felcsapta magára a kötényt, ami szintén olyan volt, mint valami viktoriánus korabeli mit tudom én micsoda, majd elkezdett főzni. Én ezt a gyökeret tényleg nem értem. Honnan vannak ilyen cuccai? Ok, a bátyja ilyen divattervező, vagy micsoda, de melyik divattervező csinál ILYENEKET? Nem mintha nem tetszene a stílusa. De! Amúgy imádom, ha valaki ennyire különc, meg ennyire durva ízlése van. És ezt fel is meri vállalni. Na mindegy, miért is beszélek erről? Nem is tudom, annyira hülye vagyok. Ahh, Nathaniel, miért teszed ezt velem, az agyam eldobom…

- Amúgy az… ősök? – kérdeztem, kicsit forgatva a szavakat a számban. Hiszen mai napig nem tudom, kije neki pontosan, az az idős pár, akivel együtt él. Nagymama – Nagypapa, vagy tényleg szülő, amit egyenesen lehetetlennek tartok, esetleg nevelő szülő… Sosem mertem megkérdezni, és mivel sem „Anya” sem „Mama” sem semmi ilyesmi nem hagyta el még az életében a száját, fogalmam sincs, arról sem, hogy nevezi őket, arról sem, áll-e valami féle rokonságban velük. Bár az biztos, hogy Lys is annyira felejtős, mint egy 60 éves…

Ahh elnézést az idősektől. Tudom, tudom. Lysander rosszabb.

- Enyém a kecó, ma. – mondta Lys.- Elmentek valami… V… V… valami… V… -nyögdécselt össze vissza…

- Szóval valami V betűshöz, akit elfelejtettél, hogy hívnak…

- Igen, látogatóba, asszem.- mondta, ahogy kavargatta a csodás izékét, amiből én semmit sem fogtam fel, hiszen nem szeretek főzni, így nem is érdekel. Pedig néha kénytelen vagyok rá, egyedül élek… azaz nem… ah, azaz de, most már megint…

- Leigh?

- Rosával. Este jönnek.

- Fasza. Hallgathatom, ahogy dugnak, ha már az én szerelmi életem egy nagy szar és én úgy sem fogok egy darabig senkivel.- forgattam szemet.

- Addig ne is akarj nővel, amíg nem deríted ki, hogy most meleg vagy, vagy micsoda. Nem mintha zavarna, Te is tudod, de jobb, ha letisztázod.

- Nem igazán érdekel. Sosem leszek többé szerelmes.

- Ezt tudni, a just sex kapcsolatokhoz is kell, hogy elkeserítselek.

- Bazdmeg.- hajtottam hátra a fejemet. Nem érdekel. Én még mindig szeretem Nathanielt…

- Amúgy örülök, hogy hatott a rum. Nem akarod most már megölni magad egy fogpiszkálóval.

- Rum?- néztem rá, nagyra nyílt szemekkel.

- Ja.

- Mi van?

- Nem emlékszel? Mikor visszajöttünk, adtam kávét. Mondtad, hogy furcsa íze van.

- Te leitattál? – kérdeztem pislogva. Mellesleg fel se tűnt. Igazából most sem érzem. Csak azt, hogy nem sírok. És kezdem leszarni az egészet.

- Nem. Teljesen véletlenül került bele, mint később megtudtam. Tudod, az „ősök” hasonló memóriával rendelkeznek, mint én, és nem emlékeznek a tej és a fehérrum közt mi a különbség, így hát…

- Ok, vágom. – intettem le, majd előre hajtottam a fejemet. Ahh… De igazából jót tett. Olyan szinten, hogy… tényleg, már nem sírok. De… ugyan úgy fáj. De nem gond. Ez ilyen.

Végül kész lett a kaja. Baromi finom lett és már a második tányérommal kezdtem elpusztítani… miután csengettek. Lysander rám nézett, hogy legyek szíves kinyitni, mivel őkelme épp a lezabált felsőjét húzta át és nemszokása félmeztelenül ajtót nyitni. Ilyenkor pedig jön az ötlet, hogy WOO ugráltassuk Castielt. Szép, gyerekek, szép.

Mormogtam egyet - kettőt, majd felálltam az asztaltól, és az ajtóhoz léptem. Kinyitottam azt. Gondoltam Rosa… vagy Leigh… vagy mindkettő. De nem. Ettől nagyobb meglepetés tárult a szemeim elé. Azaz, inkább a mellkasom elé. Hiszen neki csapódott egy ember, azaz neki ugrott, mert megölelt. Szorosan karolta át a hátamat és azonnali zokogásba kezdett. Baromira meglepődtem. Ezt a sírást és ezt az illatot bárhol felismerem.